Sokan fordulnak hozzám azzal, hogy visszatérő tüneteik, betegségeik mögött úgy érzik, valamiféle családi történet, örökség munkál, de nem tudják, mit tehetnének. Makacs nőgyógyászati panaszok, emésztési problémák, beavatkozások sora utàn jutnak arra, ez már meghaladja a logikát, túllép az elviselhetőn.
Mit üzen a tested?
A testi tüneteknek nem mindig van lelki oka – és fontos az is, hogy az orvosi kezelést soha nem helyettesíti a segítő beszélgetés.
Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a testünk állapota és a lelki történeteink – között gyakran van kapcsolat.
A női test sokszor olyan történeteket hordoz, amelyekről a családban nem beszéltek. Ez történt annál az ügyfelemnél is, aki a közös munkánk során a saját története mellett szembesült azzal, mi mindent hordoz a teste: a generációkon átívelő fájdalmakat, az anya, a nagymama veszteségeit, érzéseit, félelmeit.
Ezek az információk – még akkor is, ha kimondatlanok -, érzések, gondolatok, meggyőződések formájában hatnak az utódokra. A család szoros köteléket jelent. A szülők, nagyszülők és más felmenőink felé megélt eredendő szeretet az ő fájdalmaikra is megnyit minket: akaratlanul hordozzuk azt, amit csak sejtünk róluk.
Szégyent. Elhallgatott veszteségeket. Cserbenhagyást. Gyászt.
Abortuszt. Egy elveszített gyermek emlékét. Háború utáni nyomorgást.
Olyan fájdalmakat, amelyeknek talán soha nem volt helyük a családi beszélgetésekben.
Csakhogy, ami nincs kimondva, attól az még nem tűnik el.
Sőt, több emberöltőn keresztül éreztetheti hatását, és gyakran jelenik meg abban, ahogyan a testünkhöz és önmagunkhoz viszonyulunk: testet ölt bennünk a múlt.
Gondolj csak vissza, te miket láttál, vagy hallottál a nőiségről anyukádtól, vagy a nagymamáktól? Melyikük élte szabadon és örömmel a nőiségét? Meséltek neked romantikus vagy felemelő történeteket lánykorukról? Vagy inkább hallgattak és csendben szenvedtek a hétköznapjaikban? Minden rezdülésük, tapasztalásuk a női létről információ volt és maradt a számodra: van, amiről nem beszélünk; van, ami tabu; van, amit ha felhozol, mama ideges lesz; van, amitől anyukád elpirul; és van, amit csak a nagynénédtől tudsz meg sok évvel később.
Hogyan vagyunk azzal a testtel, amelyben nőként élünk?
És mindezekhez, amit tudunk vagy sejtünk, vagy félünk, hogy megtörténtek, hozzá jön még az is, amit tanultunk a testünkről.
Hogy szeretjük-e, vagy leginkább csak kritizáljuk. Hogy szépnek látjuk-e, kényeztetjük-e, vagy csak akkor kezdünk el vele foglalkozni, amikor már jelez, fáj, akadályoz, mert valami nincs rendben.
Megengedjük magunknak a pihenést, amikor elfáradunk?
Figyelünk arra, amikor valamire azt jelzi, elég?
A női test egész életünkön keresztül változik. A gyermekkortól a kamaszkoron át a szexualitás, a terhesség, a szülés, a veszteségek, az öregedés és a menopauza időszakáig rengeteg örömet és nehézséget hordoz.
Ès a családi “örökség” mellé a tágabb környezettől is kapja az elvárásokat: legyen vékonyabb, legyen fiatalosabb, bírjon többet. Ne fájjon. Ne változzon. Legyen sportos, de ne túlságosan, hiszen maradjon azért nőies.
Hát nem csoda, hogy a test fáj?
A testi tüneteket természetesen fontos orvosilag kivizsgálni és kezelni. De amikor egy visszatérő panasz mellett már mindent megtettél, amit az orvosi oldalról lehetett, talán érdemes lehet más irányból is ránézni arra, ami történik.
Már csak amiatt is, hogy a testet ne különítsük el attól a nőtől, aki benne él.
És azoktól a nőktől, akiktől az életed kaptad és tanultad.
Mert lehet, hogy a tested nem ellened dolgozik. Lehet, hogy egyszerűen csak megpróbál valamit elmondani arról, hogyan vagy.
És néha érdemes megtanulni meghallani.
Ha elgondolkodtatott ez az írás, érdemes lehet itt folytatnod, ami apával szerzett sérülések jelentőségéről és gyógyulásáról szól:
Apaseb – amikor nem elég eltávolodni a múlttól.
Ha pedig elég már abból, hogy egyedül küzdesz, IDE KATTINTVA tudsz megismerkedni a módszerrel, ahogy dolgozom.
